Népművészet

Torockón a bányász múlt gazdag népviseletet hagyott hátra: míg a férfiak a föld alatti vájatokban dolgoztak, a nők otthon varrtak és hímeztek.  

Így jött létre Erdély leggazdagabb, legjobban kidolgozott, legszínesebb és arannyal bőségesen díszített népviselete, melyből teljes bemutatót láthatunk a Népművészeti Múzeumban, vagy Ida néni magánmúzeumában. 

Meghökkentő a népviselet és a szobák berendezése közötti harmónia: a ruhák és a varrottasok színvilágát pompásan kiegészítik a festett bútorok zöld alapon tündöklő indigókék és piros mintái. 

Az egy katlanban fekvő két falu (Torockó és Torockószentgyörgy), életformájának megfelelően, nemcsak településében és viseletében, de hímzéseiben és ízlésében is különbözött egymástól. Köves-hegyes határuknak megfelelően a torockóiak voltak a "lenesek", a szentgyörgyiek pedig a "kenderesek". 

Torockót mindvégig jellemzi a finomabb alapanyag, a lenvászon vagy a zabolai gyolcs. Szentgyörgyön tovább él a kender- vagy kenderes vászon, rozsdabarna vagy fekete szőrfonal és darabosabb hímzésmód.

Torockón ma is szívesebben dolgozzák bolti vászonra a szálánvarrott szemes varrást. Szentgyörgyön, aki teheti, házi kendervásznat, munkavásznat sző vagy szőttet, többen értik és szeretik a rámánvarrást.

Úrihímzésekre emlékeztető szabadrajzú, írásos vagy írás után való varrottasokat, szálán varrott inast, folyó vagy fonott keresztszemest, páras-akasztalost Székelyföldön, a Kis-Küküllő mentén, a Felső-Maros vidékén, Kalotaszegen, a Mezőségen vagy a Szilágyságban egyaránt készítettek. Valamennyi közül vonalvezetésben és díszítményeiben Torockó vidéke őrizte meg leghívebben a XVI-XVII. század reneszánsz és török hatású virágdíszítményeit.